Balatoni nyár 2.

Horror sztori

Nos, egy szép, napsütéses délután elindultunk sétálni. Már egy jó darabon jártunk, amikor úgy éreztem, mégiscsak eléggé fúj a szél, és Andrisra is elkelne egy sapka és egy pulcsi. Barnust felöltöztettem rendesen, Andrison is azért volt kevesebb ruha, mert a nyaralásra egyáltalán nem vittünk babakocsit. Szóval, a hátamra volt kötve, kendőben (sajnos erről nincs kép, később majd megértitek miért). Szóval fújdogált egy erősebb szél, és ezért Zsoltit visszaküldtem sapiért. Mi meg ott maradtunk a parton kacsázni.

Mivel azonban már reggel is volt egy "kacsa-kör", Barnus viszonylag hamar megunta őket, ezért elkezdett nyafogni: "Anyaaaa, kergetőzzük egymást?" Olyan aranyos volt, hogy nem is kellett sokáig nyafognia, hamar rá lettem, és egy szép nagy fűzfa körül elkezdtünk futkározni.

Egyszer csak hallom, közelít egy zümmögő valami..., annyira nem szívelem őket, de tudom, ha hadonászok, tutira megcsíp, ezért másfelé kezdtem kergetni Barnust. De ez a zümmögő valami csak nem adta fel, rászállt a fejemre. Még akkor sem álltam neki elkergetni, mert Andris a hátamon volt. Na, ebben a pillanatban jól megcsípte a fejem tetejét. Gondoltam, a fene egye meg, hát, majd elszáll, ha jól emlékszem, a méh csípés még jó is valamire, reumára talán? Bár, nem hiszem, hogy a fejem teteje reumás lenne, meg az is lehet, hogy ez nem csak lokálisan hat... míg ezen gondolkodtam, a fránya rovarja csak tovább marta a fejem, és már eléggé el is volt zsibbadva. Akkor kicsit megijedtem, mi lesz, ha elájulok, egyik gyerek a hátamon, a másikra is ki vigyáz addig, míg észhez térek?
Gyorsan odarohantam a parton üldögélő emberekhez, segítsenek már rajtam. Hát, ott volt még a fejemen egy hatalmas darázs, ilyen:

(a kép nem nagyon közeli, ezek kb. 5-6 cm-es darazsak)
Egy srác rögtön agyon csapta, mire megláttam, hogy mekkora vadállat mart meg, még rosszabbul lettem. Hívtam Zsoltit, hogy rögtön jöjjön, mert menni kell az ügyeletre. Konkrétan éreztem, hogy szédülök, zsibbad a fejem, és nagyon be voltam sz..va.
Nagy nehezen kiderült, hogy Siófokon van csak ügyelet, oda kell menni. Bepakoltuk a gyerekeket az autóba, én legszívesebben kiabáltam volna, annyira fájt, de tényleg. Aki ismer, az tudja, hogy egész jól bírom a fájdalmat, de ez rettenetes volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy Siófok csak 7 km, gyorsan odaérünk. Csakhogy BMW-s találkozó volt, és éppen a főúton haladt a felvonulás, nem igen akartak beengedni minket. Mert, hát nem BMW-nk van, még csak nem is hasonló... :)))
Na, de Zsoltit sem kellett félteni, hamar betüremkedett, anyáztak is rendesen.
Úgy gondoltam, mire odaérünk, már csak nem fog annyira fájni, de nem akart elmúlni sehogyan sem.
Viszonylag hamar megtaláltuk a kórházat, közben Barnus vigasztalt: "Anya, megcsípett egy darázs? Nem baj, majd elmúlik. Fáj, egy kicsit, de nem olyan nagyon." Hiába mondtam, hogy de bizony ez most nagyon fáj, nem akarta elhinni. Állította, hogy tavaly őt is megcsípte egy, csak emlékezzek, vissza, és fáj az, de nem olyan nagyon.
Na, mindegy, odaértünk, az ügyeletes doktornő szerint sem fáj az olyan nagyon, de ha gondolom, ad egy algopirin injekciót. Nem gondoltam..., főleg, ha már ketten mondják, hogy nem fáj az olyan nagyon. Adtak egy kálciumot, hogy igyam meg (500 mg..., alapból ennyit szedek) Megittam, elindultunk. Nekem még mindig ugyanúgy fájt, sőt, mire hazaértünk, és felcipeltük a gyerekeket az emeletre, még sokkal jobban fájt. Pedig addigra már csak bevettem egy algoflexet. Végül, másnap reggelre már nem fájt annyira, szóval túl éltem. Zsolti meg lefotózta a darazsakat, Andriskával a hátán...